Szóval: olyan, mint az előzőek, kicsi slashi. Nem a Másság és megoldás folytatása, cseppet sem, csak a témája hasonló. Az meg nem melepő, engem ismerve...

Ajánlás: Sacinak, abbéli reményemmel, hogy az ilyet is meg tudom szerettetni vele. Nem durva, ne félj :)

A Kövér Dáma kecsesen fellibbent, szabad utat engedve két bejutásra váró kedves szereplőnknek, akik a lehetőséget felismerve s kihasználva bemásztak a portrélyukon.

Száj a szájban.

Én azt mondom, jól tették. Főleg, ha Ronról, meg Hermionéról van szó.

És bizony róluk van. De még mennyire!

Eddigi helyzetüket megtartva egy karosszékbe rogytak. Mert még belefértek. Ha nem fértek volna, most nem ott lennénk, ahol vagyunk.

Pár perc tevékenykedés után üdvözült mosollyal váltak szét, majd csodálkozó arcra váltották, feltehetően, mert sikerült felismerniük, hol is vannak. Nem emlékeztek, hogy kerültek oda. Nem baj, néha én sem szoktam.

A következő pillanatban már meglepődtek - ezzel az effekttel gazdagítván az öt másodperc alatt bemutatható arcizom-edzést - mert észrevették, hogy Harry velük szemben ül egy jó nagy kanapén.

Ha én vennék észre ilyesmit, valószínűleg nem meglepődnék, hanem valami egészen mást tennék. De engem inkább hagyjunk.  

Ezen a ponton két fent említett hősünk agyán egész más természetű gondolat futott át. Így más lett az arckifejezésük, és végre nem néztek ki ugyanúgy.

Ron a kanapét bámulta, és igyekezett szabad szemmel bemérni annak hozzávetőleges nagyságát és teherbíróságát. Csak Harryt kell arrébb rakni, és már mehet is.

Hermione ellenben valamivel összetettebb problémán agyalt, őt a kanapénak kifejezetten a Harrys része érdekelte, meg az, hogy a másik felé miért üres.

Gondolkodás közben – mint mindig – persze izgatott lett, kipirult, és ficeregni kezdett Ron ölében, amire az meglehetősen érzékenyen reagált, és megerősödött abban a hitében, hogy Harryt igenis arrébb kell rakni.

Harry pedig, mindezt figyelmen kívül hagyva békésen, szelíd arccal üldögélt, még a fejét is félrebillentette, ahogy barátaiban gyönyörködött. Szép pár. Természetesen. Ennivalóak.

Hermione felsikkantott, majd kis fáziskéséssel Ron is követte.

Nem az van, amire ti gondoltok, meg én.

A felismerés adatta ki vele ezt a hangot.

Gyorsan felöltötte hát legkedvesebb arcát, és megindult Harry felé.

Ron, szokásával ellentétben, felismerte a helyzet komolyságát, és Action Man képességeit latba vetve szupergyorsan Hermione előtt-alatt termett.

Szóval az a lyány már megint ráült, na.

Persze csak azért, hogy egy szemmagasságban legyen Harryvel.  

Megértő képre rendezte arcvonásait, és elővette azt a tétova hangját, ami miatt mindenki szentül meg volt győződve a színtiszta ártatlanságáról. Egy csomó téren.

Pedig az ő menyasszonyi ruhája sem lesz fehér.

Nem az ő színe.

De ez mindegy.

-         Harry – kezdte el-elakadozó hangon, remegő szempillákkal – te miért vagy itt?

A kérdés, természetét tekintve, igen bántó volt. Már-már Ron elképzeléseit látszott igazolni, miszerint Harryt arrébb kéne rakni. Ennek megfelelően bólogatott is.

-         Hol kéne lennem? – Tette fel a nagy kérdést a fiú, s talán még szebb szempilla-rezegtetést idézett elő, mint Hermione.

-         Talán a parkban esetleg… vagy egy rejtett folyosón, vagy… a Szükség Szobájában… talán…

Kérem, ne tessék asszociálgatni. Én sem teszem. Hermione ártatlanságát már pár sorral feljebb tisztáztuk.

-         Ugyan miért? – Kérdezte Harry értetlenül. Na, gyerünk, kövessük a példáját!

-         Péntek este van… ilyenkor senki nem kuksol egyedül. Neked sem lenne szabad! – A lány szavainak nyomatékot adva Ron is jelezte, hogy ma éjjel bizony nem akar egyedül maradni. Persze csak annyira, hogy Hermione érezze… csak diszkréten.

-         Jól érzem így magam – vont vállat kis mosollyal az érintett – itt tudok gondolkodni…

Hermione felszisszent, felteszem, nem Ron éreztén, hanem Harry láttán. Az előbbi fiú füléhez hajolt, és sutyorogni kezdett abban a hiszemben, hogy a tőle két centire ülő másik nem fogja hallani.

A kis naiv.

-         Hermione, nekem van szexualitásom! – naná, az mindenkinek van…

-         Persze, hogy van, Harry – na mit mondtam? – csak még… khhm… fejleszteni kell, meg kiélezni…

-         Örülnék, ha a saját dolgoddal törődnél, és leszállnál a magánéletemről – húzta fel az orrát a fiú (komolyan, mint egy lány…)

-         De nem tudom tétlenül nézni, hogy itt szenvedsz! – fakadt ki a lány, s mint mindig, most is erőteljes mozdulatokkal kísérte a kitörését, vagyis Ron rutinszerűen felnyögött alatta. Nem hiszem, hogy azért, mert nehéz, vagy kényelmetlen lett volna…

Harry végül beadta a derekát, mert ilyenkor mindig az a rész jön, és még inkább azért, mert képtelen volt elviselni Hermione folyamatos unszolását.

Szóval elment pár randira, meg miegymás, amit Hermione épp aznapra kitűzött feladatul. Bárhogy is volt, hősünk sajnos semmivel nem lett boldogabb, sőt, egyre letargikusabbá, és kelletlenebbé vált, amit Hermione nyilván nem bírt nézni, egyem az áldott jó lelkét.

Éppen a nagyteremből tartottak felfelé Ronnal, mikor magában elhatározta, hogy durvább módszerekhez folyamodik.

Nem, nem hiszem, hogy meg akarta erőszakolni, de nekem is ez jutott az eszembe.

Szóval nagyban léptek befelé egy titkos folyosóra, mikor fölbegyökerezett a lábuk, leesett az álluk, meg hasonló izgalmas effekteket produkáltak, ugyanis a falhoz préselődve egy párocska állt, elmélyülten… hát izé, smárolva, vagy akár egymásban.

Tudom, de ne kuncogj, nem áll jól.

Nem áll… na jó, hagyjuk.

Szóval Harry pár perccel később realizálta a tényállást, miszerint társaságuk akadt.

Szóval leszállt a kiscsajról, na (igekötők és ragok cseréjét rátok bízom).

Hermione meg felsikoltott.

Ez olyan drámai, nem? Ti is izgultok?

Izé, szóval igen (ilyenkor visszatérek oda, ahol akkor voltam, mielőtt lejöttem volna róla), azért sikítozott, mert meglátta Harry arcát.

Azon meg a teljes érdektelenséget.

És belehasított a felismerés.

Tényleg, lehet, hogy a hangot is a fájdalom okozta.

-         Harry, hiszen te buzi vagy!

Epilógus

Ahogy Harry mindig is mondta; Hermione okos lány…