Megjegyzés: slash csak nagyon utalásszerű, durva nyelvezet már előfordul :)

Másság és megoldás

Utálom a hétfőket.

Bájitallal kezdünk a mardisokkal. Piton úgy vigyorog, mint aki az egész hétvégéjét két Malfoy között (alatt, felett, vagy ahogy tetszik) töltötte. Narcissa eszembe se jutott. Ő olyankor Gilderoyjal teázik. Ezt is csak Hermionétól tudom, általában váltják egymást… persze megértem, Lockhartnak nincs veszteni valója. Az emlékezete már régen nem az övé. Más ingósága pedig végképp nem.

Piton persze már nekem is megvolt. Nem tud elszakadni az apámtól. Fájdalom. Csak bizonytalan még a lelkem. Persze, mindenki azt hiszi, az előélete miatt van, érzékeny a lelke a gyilkolászástól, és ezzel a csúnya, mogorva álarccal próbálja a valódi énjét.

Megható.

Szerintem maximum a szexuális előélete hiányos. Újabban mégse vagyok büszke apámra. Lehet, hogy néha anyámat is bevették. És még csodálkoznak, hogy unalmas vagyok…

Az utálatom persze mégsem kizárólag Piton kielégült pofázmányának bámulásából fakad…

Az egész egy hete kezdődött. Épp valamilyen gusztustalan, orrfacsaró gyökeret aprítottunk, mikor Ron elhapcizta magát egy hatalmas karlendítéssel spékelve, a tőrömet pedig rövid úton a földre juttatta. Lehajolnom persze nekem kellett, így a fejem egy vonalba került Parkinson tangájával. Talán nem tanították meg öltözködni… mindegy.

A lényeg, hogy valami hirtelen megmozdult bennem. Azt is tudtam, micsoda… csak reklámozni nem akartam. Csak hát ebben nem én döntöttem… a nadrágom minden volt, csak kényelmes nem.

Leültem, és igyekeztem tudomást sem venni a dologról. Hiszen buzi vagyok. Mi közöm van nekem bárki fia tangájához? Ha legalább tényleg fia lenne, de nem…

Azt meg persze mindenki tudja rólam. Nem terjedhet el az ellenkezője…

Ezek után persze a szünetek között, a folyosókon, a Nagyteremben, az órákon, a parkban, meg a KH-ban sem tudtam nem észre venni nőnemű diáktársainkat. Érdekes, hét éven keresztül sikerült, pedig próbálkoztak. Tudjátok, szempilla-rebegtetés, hiányos öltözet, szerelmi bájital, erőszak, ’pasinak álcázzuk magunkat’ hadművelet, erőszak, miegymás. Hiába. Én menthetetlenül meleg voltam.

Nem is tudok olyan hímnemű egyedet, akivel ne kerültem volna közelebbi kapcsolatba… Fricsen meg Ronon kívül persze, előbbivel kétes nemi identitása (nem tudja, kicsoda-micsoda a szentem), utóbbival pedig Hermione miatt. Nem venném a lelkemre, ha összekapnánk.

Maradtam tehát én, meg a probléma. Először persze megpróbáltam puszta akarattal elfojtani ferde hajlamom kibontakozását. Nem néztem semerre, nem mentem sehová, ilyesmik.

Persze hamar világossá vált, hogy ez a módszer nem célra vezető. Kevés voltam ehhez…

Ronhoz kellett fordulnom segítségért. Más szóba sem jöhetett, hiszen ő volt az egyetlen, akivel sosem csináltam semmit. Igaz, hogy néha megrendül a bizalmam maximális hetero beállítottságát illetően, de mégis ő jött ki az első helyen a listán.

Röviden felvázoltam hát neki a helyzetet. És persze vártam a megváltást. Érdekes, hogy egész jó ötletet adott… mintha lett volna gyakorlata ilyen helyzetben.

Azt mondta, egyszerű az egész: el kell töltenem egy éjszakát egy lánnyal, és akkor minden bizonnyal elég is lesz ebből a fajból úgy az elkövetkezendő húsz évre. Bele telt pár perc, mire rájöttem, hogy mit akar. Meg kell dugnom egy csajt. Egy csajt.

Először persze kiröhögtem, hiszen nem gondolhatta komolyan – de később rájöttem, hogy nem is tehetek mást… így talán elül ez a beteges érzés bennem, és visszatérhetek a normális élethez.

Ezek után már csak alanyt kellett találnom. Mivel nem hittem, hogy Ron kölcsönadja Hermionét, nem volt valami könnyű dolgom. Mindenképp közeli ismerőst akartam, egyrészt, hogy az ügy ne kerüljön nyilvánosságra, másrészt, hogy ha nem muszáj, ne élvezzem annyira, mert így talán teljesen kiábrándulok belőlük… ez pedig könnyebb lett volna egy olyan emberrel, akivel végképp nem tudom elképzelni a szexet. Igaz, már a női nem is kizáró tényező, de kicsire igazán nem adunk.

Így tehát kénytelen voltam listát írni. Felvettem rá azokat a lányokat, akikkel viszonylag sokat beszélek, és nem próbáltak még rám mászni, meg azokat, akiket mindenki utál, vagy hülyének néz, és úgyse hinne nekik senki. A végén két ember maradt az agyonhúzgált, gyűrött papíron. Ginny Weasley, és Luna Lovegood.

Elgondolkoztam Lunán – eszelősnek tartják, nem mászott soha rám, tehát elvileg alkalmas – csak hát számba kellett vennem azt a tényt is, hogy nem biztos, hogy tudja, mi az a szex…

Így a sok probléma elkerülése végett Ginny mellett döntöttem. Csinos, jóban vagyok vele, de egészen biztos, hogy a világon semmit nem akar. Kész főnyeremény.

Abban viszont nem voltam biztos, hogy Ron pártolná az ötletet. Na sebaj, amiről nem tud, az nem fáj neki…

Nem terveztem előre semmit, végül is nem elcsábítani akarom, vagy ilyesmi… bár biztos sikerülne. Nem. Csak meg kellett beszélnem, hogy dugunk. Nem nagy dolog.

Gondoltam, a legegyszerűbb, ha a klubhelyiségben lazán odamegyek hozzá, hogy beszélnünk kell. Vagyunk annyira jóban, hogy ennyit igazán megtehet nekem. Csak ki ne tudódjon…

Felkeltem a kedvenc fotelemből, vetettem egy gyors pillantást a hátam mögött lévő vitrin üvegére (a hátsó felemet mindig meg kell néznem… amióta megdicsérték, muszáj ellenőrizgetnem), és elindultam felé. Egy félreeső asztalnál tanult két lánnyal, akik szájtátva bámulták, mikor a közeledni kezdtem. Én nem ezt komolyan nem értem. Nem tudnak rólam mindent? Ja, persze… talán az éjszakájukhoz próbáltak minél több képet elraktározni rólam. Tudjátok, az álmokhoz.

Félrehívtam Ginnyt, és mindent elmondtam neki. Megértő volt… néhány résznél nevetett, de mi mást tett volna? Ha nem lenne ilyen szörnyű, hogy másnak érzem magam, én is röhögtem volna magamon.

De beleegyezett. Ennyi a lényeg. Kitűztük a helyet és az időpontot. Megvolt.

Epilógus

Dugtunk. De valami fergetegeset. Én nem tudtam, hogy ez ilyen is lehet…

És most képtelen vagyok elfelejteni.

Most aztán más vagyok…

Beleszerettem.

Baszki.